most hajnali 2 óra van, a kisfiam fél egykor felkeltett és egy órán keresztül nem tudtam elaludni
A nem jött haza, és én hívtam négyszer de nem vette fel, hagytam neki hangüzenetet, talán az elsőt egész eddigi életünkben, hogy nem bírom ki a két hónap próbaidőt, mert akkor minden este ugyan ilyen lenne és erre képtelen vagyok egyszerűen nem megy arra kértem, hogy döntsön, hogy döntsön most vagy hát a holnapi nap folyamán, mert belepusztulnék, ha két hónapot ebben a függő helyzetben kéne töltenem, hogy hallgassam, ahogy a taxik átmennek az utcán és nem állnak meg a ház előtt, vagy ha valaki meg is áll az nem Ő és nem, Ő jött haza
ezt nem tudom kibírni, egyszerűen nem megy, belepusztulnék a várakozásba
szóval én innentől kezdve befejezem a reménykedést, hogy a férjem visszatér hozzánk és elkezdem a gyász időszakot, a házasságunk elgyászolását..........biztosan ez is nagyon nehéz lesz és még nehezebb a gyerekeknek elmagyarázni, hogy az apukájuk nem fog többet ide hazajönni, hanem egy másik nénivel él tovább, de szereti őket és nagyon sokszor meglátogat majd minket
nekem azonban vége, nincs tovább férjem és gondolom a válóperes papírokat is hamar át tudjuk pörgetni,
hogy a lelkemben meddig fog tartani a gyász azt nem tudom, biztosan kemény munka lesz, hiszen fel kell építenem magam újra, vissza kell szereznem a nőiességemet, fel kell dolgoznom a megalázottságot, az egyedülléttől való permanens rettegésemet és ebben a munkában szükségem lesz a családomra, a barátaimra, emberekre, akik vigasztalnak, akiknek elmondhatom a hogy mennyire nagyon fáj, hogy milyen borzasztóan szenvedek és mennyire szeretném, ha nem így történtek volna a dolgok, de ha már így alakultak akkor legalább ne haljak bele a dologba, hogy képes legyek egy új kapcsolatot egy valóban tartósat kialakítani, valakivel aki nem érzi a gondolataimat támadásnak
A felhívott és most hazajön
vissza az érzelmek hullámvasútjára, meglátjuk mi jön ki belőle....
